Megint fényképeket válogatunk a második kötetnyi fotókönyvhöz. Még nagyon a múltban járunk – bár fényképekkel ez hogyan is lehetne másként? -, amikor Jakab még nem született meg, Balázs pedig csak egy falat édesség volt, egy aranyos nyuszi, félős kis gombóc. Most meg minden nap megcsodáljuk, hogy ez a hatalmas kamaszfiú tényleg a mi Balázsunk? Tegnap este volt egy órám vele kettesben beszélgetni. A többiek esti mesét olvastak, ő meg lent maradt velem, és – bár kezében volt a telefonja, hol is lehetne máshol – éreztem, hogy velem akar lenni. Beszéltünk edzőkről, osztálytársakról, tanulásról, tanítgatott engem Rubik kockát kirakni. Nagyon jó volt vele lenni, mert mostanában nem sok alkalmunk van rá, a maga világában ténykedik inkább. Dörmögő hangján nem sok érzelem hallatszik, ha jól érzi magát, azt csak ő tudja. Na szóval hihetetlen, hogy a képeken szereplő kisfiú ugyanez a Balázs, mint aki ma matekversenyre ment, aztán haza is jött, mert állítólag nem volt kötelező suliba menni a versenyeseknek. “Anya, egész életemben azért küzdöttem, hogy ne kelljen iskolába menni, hát nem gondolod, hogy nem használom ki a lehetőséget?” – kiáltja-dörmögi nevetve.

De még mindig a képeken jár az eszem, mert azt mutatják, hogy milyen jó volt minden. Nem a rendetlenséget látom rajtuk, hanem a közös élményt, nem a koszt a konyhában, hanem hogy milyen egyszerűen, kevés cuccal éltünk akkoriban. Hogy tele voltunk barátokkal, házat toldoztunk-foltoztunk szinte folyamatosan, egy-egy esti fürdés az egy szem gyerekkel komplett kiscsaládi program volt, és hogy nem sejtettük, milyen különös érzés, amikor esténként zsong a ház. Persze, hogy jó most is, igen, nagyon jó, de néha szeretném megállítani az időt egy-egy napra. Akkor fényképekként megnézhetném minden egyes részletét az életünknek, és látnám, hogy a közösség fontosabb, mint a kosz, nem számít a rendetlenség, mert jobb együtt kártyázni, mint pakolni. És kit érdekel, hogy éppen mennyi vasalnivaló van, ha bringázni mehetünk? Most, amíg mindenki velünk van…

Mamival sok időt eltöltöttem gyerekkoromban. Nagyon szeretem, de ő mindig hajlamos a szomorkásságot túlérezni. Az egyik legkeserűbb mondat, amit tőle kaptam a “Minden elmúlt!” – pedig ez nem igaz! Minden itt van most nekünk, csak figyeljünk. Teremtsünk magunknak pár nyugalmas percet, hogy észrevehessük! Kukucs, látjátok, milyen csodáim vannak? Én is látom őket! Szép napot nektek, és jó fénykép-nézegetést!