Áronunk a hétvégén a tollaslabda diákolimpia országos döntőjén kemény, háromnapos küzdelem után a 28 fős korosztályában az 5-8. helyen végzett! Senki sem hitte el, hogy még csak 2 hónapja jár edzésre, mi pedig azt nem, hogy ilyen gyönyörűség velünk megtörténhet.

A három nap testileg és lelkileg is nagyon nehéz volt, nekünk, felnőtteknek is. Gábor mint edző teljesen kikészült: Áronnal ő volt  végig a pályán, és egyáltalán nincs tapasztalata abban, hogy ha mondjuk vesztésre állunk, akkor a megbeszélési egy percben mit is mondjon: lelki erősítést, vagy taktikai tanácsokat. Mert bizony végső kimerültségében volt, hogy elsírta magát édes Áronunk. De csodás perceket is átélhettünk, olyanokat, amiket soha nem felejtek el. Mondjuk azon a mérkőzésen, amikor az ellenfél megnyerte az első szettet, és a másodikban is már 8-3-ra vezetett…. Na innen állt fel a mi kis Áronunk!!! A maradék erejével megnyerte a második szettet, és így lett egy pót, egy harmadik is, amit szintén megnyert! Abszolút vesztes pozícióból felállt, ráadásul nyert is. Hihetetlen erősség. Ez a helyzet számunkra azért volt emlékezetes és csodálatos, mert meccs közben fölhívtam Gábort, (én a lelátón, ő a pálya mellett), és mondtam neki, hogy nagyon rosszul érzem magam, amiért elhoztuk szétaláztatni a gyerekünket. Olyan kicsi még, kellett ez neki? Várnunk kellett volna még pár évet, hiszen itt mindenki jóval régebben tollasozik, mint ő. Iszonyú szomorúan néztem, ahogy szétverik a gyerekemet. És minden előzmény nélkül ekkor  felállt Áron, és átvette az irányítást… Húúú. Átélhettük azt, hogy a kilencéves gyerekünk erősebb, mint mi. És azt, hogy van, hogy anyaként tehetetlenül nézem végig a kínlódását – én a lelátón, ő a pályán -és csak morzsolom az imákat, és egyre jobban szorítom össze magamon a két kezemet, és drokkolok hangosan és halkan, de tenni igazából semmit nem tudok. Maga van, egyedül küzd a gyerekem, legalábbis abban a pár percben.

Kegyelem, hogy találtunk egy olyan sportot, ami ilyen lelki magasságokat előhoz belőle.