Szép húsvétunk volt: gyönyörű, megélt szent három nap, hosszú, de mély templomi szertartásokkal. Kiscsaládi együttlét, faház-építés, sok közös játék, bringázás. Harmadszor is megnéztük együtt a Názáreti Jézust: egyre mélyebb kérdések a kicsik részéről, egyre nagyobb hallgató figyelem a nagyoktól. Feltámadás szombat éjszaka, éjjel fél kettőig szeretetvendégség, gitáros éneköröm, együttlét azokkal, akik nem kellemes húsvéti ünnepeket kívánnak nekünk, hanem így köszönnek: – Krisztus feltámadt! – És másnap jött a Nyuszi is, Gellért szerint a mi kerti Pocink ment boltba a sok tojásért, csokiért, ajándékokat rejtett a fűbe, festett, végig dolgozott. Voltak vendégeink, sütés, főzés, terítés, mosogatás, fehér ingek vasalása. Mert hétfőn locsolás – ahhoz pedig ünneplő ruha kell. Nekem kora reggel öt locsolóm mindig van, ők a legszebbek, a legkedvesebbek, fénykép is készül róluk minden évben. Aztán jönnek a többiek is, komáim és fiaik, barátok, szomszéd, be-betérő osztálytársak, mezőfalvi rokonok. És már délután lett, amikor megláttam azt, amit gyerekkoromban éltem meg utoljára. Gábor keresztanyjáéknál, az egyik tyúkól mélyén, határtalan nyugalommal és bölcsességgel, régi vékában kotlós ült a tojásokon. Huszonegy tojás volt alatta, azt hiszem. A húsvét hétfő volt az utolsó költési napja, másnap már pici, sárga-pelyhes, csipogó gyönyörűségek keltek ki. Pista gazda csaknem három hete ültette rá a kotlóst a tojásokra, és a jó anya azonnal tudta, mi a dolga. A vöröses tyúkanyó tehát éppen húsz napja kotlott: azóta mozdulatlanul ül, néha pislog egyet, és olyankor mintha zavarában elmosolyodná magát. Ül, csak ül egész nap, és bár enni és inni felkel néha, azt is sietősen teszi, mert tudja, hogy a tojásoknak szükségük van az ő melegére. De honnan van benne ez a tudás, hisz tavaly még ő is kiscsirke volt?! Miért nem megy inkább kapirgálni, a többiekkel sétálgatni, portát bejárni? Miért nem röpül föl a feladat elől? Honnan tudja, hogy a tojások újabb kiscsirkéket rejtenek? És ha tudja is, ismeretlenül miért fontosak azok őneki? … Jó volt nézni ezt az anyát. Nem lázadozott, nem akart újabb módszereket bevetni, hogy könnyítsen az életén. Nem gondolt arra, hogy érdemes lenne kilökni pár tojást, mert kevesebb csirkével könnyebb dolga lenne, és arra sem, hogy kotlás közben minden más feladata elmarad. Ott voltak a tojások, hát adta nekik, amit tudott: a testmeleget. Önmagát, teljes lényével. … Ha jól számolom, mondjuk harminchárom éve, hogy ilyet utoljára láttam. Azóta minden megváltozott bennem és körülöttem. Én felnőtt lettem, a baromfi eltűnt a házak udvarából, a tojásokat mostanság nagyüzemi keltetőgép kelti. Az én Kotlósom és kiscsirkéi viszont még élnek. Ugyanúgy, mint ötven éve, és ugyanúgy, mint kétszáz éve. Az örök tudást hordozzák, a nyugalmat, a maguk kis lehetőségei között, a véka aljában továbbviszik az életet. … Még érzem a kezemben a kis pelyheseket. Hihetetlen csodák.