Amikor tavaly a negyvenedik szülinapomra készültem, egy NOE pályázat lehetőséget és késztetést adott arra, hogy átgondoljam, honnan jöttem, mi van nekem, ki vagyok én. Szeretném ezt az írást most részletekben nektek ajándékozni! Íme az első.

Volt nekem egy dédmamám, a Lenti Mama. De szívesen megmutatnám neki a családomat! A családomat, akik egyformák is – mert az itthon lakók rajtam kívül mind fiúk -, meg különbözőek is, mert más-más színű a ruhájuk, a szemük, a lelkük. Hatan vagyunk vagy heten – hatan itthon, az egy szem lányka a temetőben. Hogy alakultunk mi így hattá-hétté? Elmesélem a történetünket.

Onnan tudom csak kezdeni, amikor még egészen kicsi voltam, és a Mama ölében ültem. Ott mindig úgy éreztem: gyereknek lenni jó. Köténye fekete vagy szürke apróvirágos anyagból készült, ahogy a ruhája is, általa varrt, egyszerű szabással. Csak a lába szára tűnt ki alóla: télen vastag harisnyásan, nyáron a kertben barnára sülten. Szerettem a Mama kötényét. A ruhája védelme mellett sok mindenre használta: tojást gyűjtött benne, legyet hessegetett vele, de a legjobb az volt, amikor beleülhettem. Olyankor mindig mesélt: az a sok „azelőtt” elvitt egészen a századelőig. Jártunk a háborúkban, a templomban, a mezőn. Átéltük együtt a régi ünnepeket, a főzést, a munkát, az akkori gyermekkort. Aztán az este közeledtével becsuktuk a tyúkokat, és sparhelten sült pirítóst ettünk fokhagymával és teával. Volt, hogy náluk aludtam. Az ágyak ólomsúlyú dunnákkal voltak megrakva, és különlegesen ropogósak voltak. Amikor már ágyban voltam, a Mama lekapcsolta a villanyt, és levetkőzött. Titokban figyeltem őt, ahogy fölvette a hálóingét és elkezdett fésülködni. Szertartás volt ez: levette a kendőjét, kibontotta a kontyát, és derékig érő, fehér hajfonatot tekert le belőle, aminek a végén kis csomó volt, hajból. Egészen más lett így a Mama, nem öreg nénihez hasonlított, hanem a falon lévő képéhez, amely őt ábrázolta tizenéves lányként. Gyönyörű, ifjú lánnyá fiatalodott ilyenkor, de ez csak abban a pár percben, a félhomályban engedte éreznem. Mire fölkeltem, ismét a kendős öreg néni söprögetett a gangon. Módját megadóan, nyugodtan, minden nap. Volt alkalma ráköszönni a hazaballagó szomszédokra, észrevette a pókokat a falon, az évszakok váltakozását, a madarak csippegését. Micsoda kegyelem! „Gangsöprögetés nyugalma” és „gyereknek lenni jó” – igen, ezeket a gondolatokat kaptam a Mamától.