Íme a negyvenedik szülinapomra készülve írt élet-visszatekintésem harmadik része, fogadjátok szeretettel. (Szervesen kapcsolódik az első kettőhöz, és majd követi még pár…)

Aztán szép lassan megnőttem…

… és már nem minden olyan biztonságos. Kicsit rám néz a sötétség is. Nap-nap után ugyanaz az egyhangúság, várakozás, tétlenség, egyedüllét, sötétség, egyre növekvő kishitűség. És félelem, szürkeség, lehangoltság. Az apró, rövid ideig világító fények hamar kihunynak. Egy ideig erőt adnak, aztán még nagyobb csalódottságot. Morzsolnám a rózsafűzért, mert tudom, hogy kell, és segít. De valahogy nem megy. Szól a déli harangszó, én itthon gubbasztok, és próbálom magam hasznossá tenni. Közben egyre csak várok, már hetek óta. Valamire. Vagy valakire. „Várakozás és hit” – milyen sokszor átéli az ember! Nekem hamarosan a szerelmet termi meg: sikerül a világ legkedvesebb emberéhez közel kerülnöm. A heti egy találkozás Gáborral ünnepnap mindkettőnknek. Azon az estén nincsenek szülők, barátok, nincs munka, nincsenek gondok. Csak mi vagyunk ketten, mint egy kis család. Meg a jövőnk, a terveink. Elképzeljük a gyerekeinket, tervezzük a házunkat, beszélgetünk a majdani hétköznapokról. Mintha ugyanazt gondolnánk! Pedig egész máshonnan jöttünk, mást láttunk, mást hallottunk. „Mi négy vagy öt gyereket szeretnénk” – hangoztatjuk mindenkinek, de a kétgyerekes családi mintában gondolkodó rokonaink nem vesznek minket komolyan. „Majd kettő után meglátjátok, mit jelent gyereket nevelni…!” Ezt sokan mások is így gondolhatják, mert a mi környékünkön négygyerekes családok nem élnek, a háromgyerekesek pedig szerencsétlen véletlennek számítanak. Mi viszont felfigyelünk néha egy-egy kiránduló nagycsaládra a pesti pályaudvarokon: elképesztő a derűs nyugalom, és az összetartó lazaság, ami belőlük árad… Tik-tak-tik-tak, rohan az óramutató. Csak ne lenne olyan hamar vége a találkozásnak! Megint a vonathoz sietünk, búcsúzni kell. Fölszállok az utolsó kocsiba, indul is a vonat. Gábor mosolyog, két kézzel integet, talán még fut is, de már nem látom. Újabb hét egymás nélkül. „Szerelem” – milyen nagy csoda ez!… Ennél talán csak egy nagyobb csoda történhet két emberrel: az „elköteleződés mindörökre”… Mi épp erre készülünk. Gáborral meghívót tervezünk, nyomtatunk, címzünk. Agyagszíveket formázunk és égetünk, raffiával díszítünk, borítékolunk. „Mi, Erika és Gábor három év után összeházasodunk…”

Nekiindulunk, ketten…

Mit viszünk magunkkal? A gangsöprés nyugalmát, és a tudatot, hogy gyereknek lenni jó. Biztonságot és anyaillatot. Várakozást és hitet. És szerelmet, elköteleződést mindörökre. Minden megvan? Ennyi elég egy nagycsalád alapításához? Induljunk.