Visszatekintésem negyedik része, emberségem és hitem főpróbája, írói pályám örök visszaigazolása következik. Minden egyes szavát föntről diktálta Valaki még akkor, amikor Sára élt, és a szomszédos kórházi szobában pihegett. Kósza papírra, sietősen jegyeztem le az ágyban, muszáj volt. Hogy miért, nem tudom, de ha bármikor kételyeim vannak az írással kapcsolatban, ebbe a megmagyarázhatatlan, tébolyodott és csodálatos sugallatba kapaszkodom. Így olvassátok.

Sára

Sárát nem ismerhettem jól. Nyolc napot töltöttünk csak együtt hármasban, nem volt alkalmam eleget nézegetni, simogatni, beszélgetni vele. A történetét így inkább ő maga meséli el… Sárának hívnak. Egy éjszaka Anya hasában valami különöset álmodtam. Istent láttam, akiről a szüleim azelőtt már sokszor beszéltek nekem. Elmondták, hogy van valaki, aki mindig jó hozzánk, szeret minket, és érte érdemes jónak lenni. Nem tudtam, milyennek képzeljem el, de akkor álmomban rögtön tudtam, hogy őt látom. Egy sereg fehérruhás kis angyalka sürgött körülötte, és közöttük voltam én is. Együtt énekeltünk és táncoltunk a Jóisten körül, Ő pedig vigyázott ránk. Ez a csodálatos álom aztán egyre gyakrabban megismétlődött. Nappal Anya egyre növekvő hasában érdekes dolgokat hallottam a nagyvilágból, finomakat ettem és hallgattam szüleim beszélgetéseit, éjszaka a kisangyalokkal jártuk a táncot, énekeltünk és kacagtunk. Mindkét állapot szép volt, de engem valami mégis az álmaimhoz húzott. Bár nagyon szerettem Anyát és Apát, a Jóisten vonzása egyre erősebb lett. Ő nem parancsolt, hogy menjek, sőt, nem is kérlelt, csak hívott. Meghívott a kisangyalseregbe, hogy mosolyogjunk együtt a Földön lakó emberekre, tegyük boldoggá azokat a magányosakat, akiknek szükségük van ránk. Örültem a meghívásnak, mert jó volt köztük lenni, ugyanakkor sajnáltam Anyáékat, hiszen hosszú idő óta vártak már, és nagyon készültek a velem való életre. Eltervezték, hol lesz a kiságyam, hová megyünk együtt nyaralni, s már a leendő felnőtt életemről is beszéltek. Mit szólnának hát, ha mégsem élnék velük a Földön? Hogy nézhetném boldogságomban az ő szomorkodásukat? … Egy decemberi napon végre megszülettem. Siettem kibújni, hogy rövid életem Anyának ne kerüljön sok fájdalmába. Azt mondták, gyönyörű kislány vagyok, Apa nagyon sok fényképet készített rólam. Szüleim a megismerkedésünk kapcsán érzett – addig soha nem tapasztalt – boldogság, és a betegségem miatt érzett hatalmas fájdalom közepette próbálták megadni nekem mindazt, ami egy kórházi hétbe belefér. Sokat énekeltek nekem, imádkoztak velem, dajkáltak, és Anya csodálatos ízű tejecskéjét is élvezhettem. Aztán egy nekem szép, nekik tragikus napon, a karácsonyi dalaik kellős közepén, Apa biztonságos karjaiban elérkezettnek láttam az időt arra, hogy szüleimet újra kettesben hagyjam. Fölvettem gyöngyházfehér égi ruhámat, szüleim könnyéből szőtt palástomat, és a hosszúhajú virágkoronás kisangyalok kórusába álltam. Anya! Apa! Miért sírtok? Nem látjátok, hogy igazán boldog vagyok?