Az előzőekhez szervesen kapcsolódva következzen Balázsuk érkezésének története. Közvetlenül Sára halála után járunk, a minket körülvevő nagy külső üresség, és Gáborral kettesben megélt hatalmas belső mélység közepette.

Balázs

Sírunk, persze, hogy sírunk. Meg sétálunk, és megint sírunk. A páros csöndet is megtanuljuk megélni – hónapokon át gyakoroljuk. Van gyerekünk, de mégsincs, megint csak ketten vagyunk. Függönyt varrok a házba, az üres, kongó házba. Vannak a barátok – csak a bátrabbak mernek velünk igazán beszélgetni – és van az űr. Hetek telnek el, mire kimozdulunk otthonról, egy hajszárító az első közös cél. A munkahelyemre nem tudok visszamenni, egyszerűen nem megy. Nehéz örülni az ismerős kisbabáknak, és nehéz bármi másra gondolni, mint arra, hogy nekünk is kell egy picike. Az együttlétek kissé erőltetettek, a cél a két csík, semmi más. Egy pályaudvari wc-ben aztán megpillantom a kis tesztlapon. Innentől ismét szárnyakat kapunk. És pontosan egy nappal az egy éves ordító-kongó gyászunk után kis borzasfejű Balázsunk születik. Mint egy kis bogárka, vagy manócska, vagy méhecske, összegömbölyödve alszik a puha barna ruhájában. Igaz, nem sokat, mert inkább sírni szeret, és enni, és növekedni, de azt nagyon gyorsan. Mindenhova visszük magunkkal, mindent elmesélünk neki, ami csak lehet. Éjjelünk és nappalunk is ő, a kisszobája az esti együttléteink központja. Gyógyír ő, csodálatos erősség, aki arról tanúskodik, hogy mindig van folytatás.