Tavaly a negyvenedik évem sok-sok gondolatot is hozott magával, és a késztetést, hogy újra átéljem az eddigieket. Íme a befejező rész, amikor már a jelenben vagyunk. Köszönöm, hogy negyven éven át velem tartottatok! ?

Megjött Gábor…

… előhívatott néhány új fényképet. Keretbe teszem őket, és helyet keresek nekik – nálunk a falak tele vannak mosolygó arcokkal, családi élményekkel. De nem minden fotónk csillogó. Néha elkeseredek, amikor az emeleti fiúszoba egy perc alatt sportpályává válik, és az intelmeim, a kéréseim, és általában minden megmozdulásom beleveszik a lépcsőház tekergésébe és a fönt dübörgő fociinduló hangzavarába. Hé! Hallja valaki, amit mondok? Nem, senki. Ez van. Hát beteszek egy zenét magamnak én is, jó hangosra állítom, közben indul a mosógép centrifugája. A zajban már csak a saját gondolataimat hallom. Kavarognak, talán gyorsabban is, mint kéne. A fönti focistákon, a fáradt Gáboromon, az úton, ahogy idáig eljutottunk. Ó, az a kötényben ülő kislány a Mamánál! A pirosszandálos ovis a sercegő kavicsokon! A hitetlen kamasz, az utazó szerelmes, a boldog menyasszony – gondoltátok volna, hogy fociindulóra fogtok ruhát mosni?… Nekiállok vacsorát készíteni. A fiúk nemrég uzsonnáztak, nem éhesek túlságosan, elég lesz húsz virslit megsütni. Gyors vacsora, aztán már ülünk is az asztal körül, és a képzelet társasjátékát játsszuk. „De jó lenne, ha…” – meséli a kezdő kártyáról Gábor, mi többiek pedig a magunk kártyái között keressük a hasonlóan vágyakozó lapot. „De jó lenne, de jó lenne…!”… Öt gyerekünk van, vagy négy. Sokak szerint ez a mai világban bátorság, mások azt mondják, a fazék mellett fogok állni egy életen át, mert mindig éhes lesz valaki. Igen, a család nagy feladatot jelent, az biztos. Jaj de sok mosogatást! Hegyezést, verstanulások tömkelegét, tömérdek farsangi jelmezt, másnapra sosem maradó süteményt. Mindennap teli mosógépet. És folyamatos zizegő, soha békén nem hagyó, lemondó érzést, hogy nem tudok mindenhol ott lenni. De négy-öt pár mosolygó szemet, és állandó nyüzsgést is, és az érzést, hogy jó ideig még szükség van ránk. „De jó lenne, de jó lenne…” – minden kártya az asztalon van, ideje megbeszélni, ki mire gondolt. Felfedjük a kártyáinkat, elmeséljük a vágyainkat. Az öt és fél éves Gellért kesze-kusza haja alól mosolyog: ő kisnyulakról álmodozik.