Tegnap este, amikor Áronnal hazaértünk az edzésről, tele volt a fejem a sok tennivalóval, amit a maradék másfél órában a gyerekekkel meg kellett valósítanunk. Lehetetlen lista volt, tele undok iskolai kötelezettségekkel, fekvéshez kapcsolódó, percpocsékoló rutinokkal, meg persze a vacsora előteremtésének és színessé tételének kimondatlan belső igényével. Szóval kissé fáradt és feszült voltam, így érkeztem a kertbe, ahol viszont mindenki csodás kedvében volt. Gábor a kis faházat csiszolgatta, a kosárpályán épp kosármeccset játszottak hárman, Gellértkém pedig éppen csigaversenyt játszott. Nyolc csigát állított fel sorban, egymás mellé, és ezek – mintha tudnák, hogy életük versenye zajlik – pont úgy tettek, ahogy Gellért elvárta tőlük: párhuzamosan egymás mellett haladtak, és előzgették egymást! Hát itt adtam föl  – le – a lélektelen tempót, és a percek számlálását, amivel hazajöttem. Belehelyezkedtem a csigaverseny képzelt kis stadionjába nézőnek, és Gellértkémmel együtt szurkoltam a legjobb versenyzőnek. A csigának, aki a maga tempójával is mindig elér oda, ahova akar. Vagy ha nem, hát nem bánkódik. Végül is miért tenné? Úgyis meglesz minden, mint ahogy nálunk is eljött az elcsendesedés, miután mindenki végzett a dolgaival. Később, mint jó lett volna, de számít ez valamit? ?