Balázs pár hete Lengyelországba utazott kilenc másik gyerekkel egy cserediák programra. Öt németes és öt angolos jó tanuló, jó magaviseletű diák mehetett a tíz lengyel családhoz, akikről csak annyit tudtunk, hogy az ő gyerekeik is a kiválasztottak között vannak. Hát izgultunk eléggé, hogy hova kerül Balázs, gondoskodó szülők veszik-e majd körül, kedves lesz-e a lengyel fiú, bírja-e a németül társalgást az idegen környezetben. Számtalan dologra felkészítettük: add oda az ajándékot, mosolyogj, ha kapsz valamit, kerüld a szokásos fa-arcot: látszódjon rajtad, hogy tetszik, ha elvisznek valahova, próbálj velük beszélgetni, légyszi-légyszi normálisan egyél, kérlek, minden nap fürödj meg, és egyszer hajat is moss, és ne spórolj a tiszta ruhával, fontos, hogy jó illatod legyen. Jelezd nekünk, ha odaértetek, de ne úgy, mint tavaly a sítáborban, hogy csak a harmadik nap kaptunk hírt, és rajtunk kívül mindenki tudta, hogy jól vagytok, és csúcs az egész – ne úgy, kérlek, ne úgy… És hát Balázsnak a nagy utazással megvolt élete eddigi legkülönlegesebb nélkülünk töltött élménye, az egész hét fantasztikusra sikerült. A kinti család nagyon kedves és odafigyelő volt, hamar megszerették Balázst, elhalmozták ajándékokkal, – ráadásul válaszként a mi meglepetésünkre – ők is küldtek nekünk egy hatalmas csomagot. Mi egy kedves Tatek Művek tálba tettünk magyar finomságokat, ők aranyosan ugyanígy megtöltöttek egy lengyel kerámiatartót. És hogy volt-e valami, ami miatt mégis aggódtunk? Igen. Készülődéskor Balázs – anyai jótanácsom ellenére – először egy kisebb táskába tette a holmiját, majd miután észlelte, hogy nem fog elférni, átpakolt egy nagyobb hátizsákba. Miután elindult, észrevettem, hogy az eredeti kistáska oldalzsebei teletömve maradtak, a bennük lévő egészen fontos mindennapi öltözetek – hogy is mondjam, azok az apró ruhadarabok, amik a lábon és a csípő tájékán mindennap biztosítják, hogy ne legyen annyira büdös a tizenhárom éves fiú – itthon szomorkodnak. Jaj, ne! Mit gondolnak a családunkról ők, akiknek Balázs elmondása szerint fehér (!) szőnyegük van?! (A fehér szőnyeg számomra azt a tiszta családtípust jelenti, amilyenek mi sosem leszünk.) És rólam, az anyáról, aki nem tett fehérneműt a gyerekének?  Biztos megvan a véleményük. Vagy egyszerűen leszűrik a következtetést: a magyarok ilyenek… Igen, innentől fogva nem volt nyugtunk, egész héten törtük magunkat: próbáltuk Balázst rábeszélni, hogy jelezze a problémát egy felnőttnek, vagy menjen vásárolni maga. Ő végig nyugtatott: „Nyugi Anya, megoldom!”  És boldogan ment minden nap a kalandparkba, kirándulásokra, uszodába, focizni és pizzázni késő estig, szóval egészen aktívan töltötte a hetet. Ki gondolná, hogy a mi Balázsunk ilyen frappánsan megoldotta a helyzetet? Tizenéves nyugalmával élte a kalandos napokat, de itthon kiderült: az egy héttel azelőtt felvett hős zokni és gatya egészen hazaérkezésig kitartott…