Nemrég vacsora közben felmerült a szó: „flott”. Elmagyaráztam a fiúknak, hogy mit jelent ez, de azóta valamiért gyakran jön újra a számra. Amikor flott háziasszonyokra gondolok, rögtön arcok ugranak be: Klári, Móni, Égi, Fruzsi, Erzsi. Ezen – általam csodált – kedves hölgyeknél mindig rendet és tisztaságot látok, de nem erőltetett menetben elértet, hanem természetes, magától értetődő RENDEZETTSÉGET. Jelenlétükben az asztalról valahogy hipp-hopp eltűnnek a morzsák, a mosogatóból a mosatlanok, a szennyes nem rostokol napokig a széken-mosógépen-földön, a hűtő kívül-belül patyolat, és még a szemetes is tiszta. Náluk a házimunka nem téma. Többször láttam, ahogy ezek a lányok (nők J) pillanatok alatt átvarázsolják a rendetlenséget renddé, és hiába keresem náluk a vízszintes felületeken a mindennap lerakott, halmozódó, kategóriátlan papírhalmokat, nem találok ilyet. Tőlük hazaérkezve pár napig erősen érzem az inspirációt: próbálok pont ugyanúgy tenni, működni, haladni, ahogy náluk láttam, de az én varázsigém valahogy nem működik.

Többször megfogalmazódott már bennem, hogy nem értek a házimunkához. Nem tudom a helyes sorrendet, a praktikus módszereket, úgy érzem, egész nap tevékenykedem, és bár a látvány szinte remek, de tudom, hogy ez csak a felszín. Vannak napok, amikor ezt elfogadom, és nyugtatom magam, hogy az én erősségem nem ez, és ez nem nagy baj. Amikor viszont el vagyok kenődve, néha előveszem a fényképezőgépet, és bevetem a nemrégiben már említett fotós módszert, ami a házimunka terén is nagyszerűen beválik: számomra a fotón sokszor szebbek a dolgok, mint a valóságban. Vagy a fénykép nem színez, hanem megmutatja azt a valódi képet, amit a belső nyugtalanságom nem enged meglátni? Nem a port mutatja és a vasalnivalót, és nem is az üres üveget, amit napok óta nem vittem le a pincébe. A színek tündökölnek a fényképen, a hat ember életének élő egyvelege, a vidám élettér, ahol pár órája még gyerekek játszottak, és felnőttek ténykedtek. Nyugalom, rendben van ez így!

Interneten, újságokból csúcs tanácsokat lehet kapni, hogyan osszam be az időmet, bloggerek intenzív távtanfolyamokat tartanak arról, hogyan fogjam meg az értékes perceket. De egy kedves anyuka barátom egyszer azt mondta: „Mindenkinek huszonnégy órából áll egy nap, de mindenki maga dönti el, hogy mire fordítja azt.” Igen, ide illik a közhely, hogy a délutánokat takarítás helyett én bizony a gyerekeimre fordítom, az estéimet pedig konyharendbetétel helyett a férjemre. De megvan ennek a másik oldala is: másnap tornyosul a tennivaló, és – ahogy most is – itt állok egy bombarobbantott házban, ahol azt sem tudom, hova kapjak. Sok kedves barátunk szerint a házunk nagyon otthonos, viszont azt is szoktam hallani, hogy túl kevés feladatot adok a gyerekeknek, ezért hárul rám (ránk felnőttekre) annyi. Pedig próbálkozom: a kicsik egész sokat segítenek, a nagyok pedig abban a kevés időben, amit edzés előtt-után itthon töltenek, – nem túl lelkesen, de – szintén végeznek valamit a „közért”. De vannak alapdolgok: konyha közepére ledobott hátizsákok, menet közben kipakolt edzési cuccok, földön állomásozó tankönyvek, cafatokra bomlott csomagolású füzetek, mindenhol föllelhető szennyes ruhák, áthághatatlan cipőkupacok. Néha már belefáradva és keserűen említem a fiaimnak, hogy „nem vagyok cseléd”. Jaj de csúnya és unalmas mondat ez!!! Az én számból jött ki? Igen, fáradt óráimban nem könnyű töretlenül lelkesnek maradni. Mégis, ezek a kesergések pár nap után családi életükről feljegyzendő sztorikká válnak. A múltkor például egyik gyermekem ágyára odatettem a friss lepedőt, hogy húzza fel magának – ez a kezdetben ropogós textília három hétig várakozott „pedáns” gazdája ágyán. És bár többször szóvá tettem, hogy nemcsak párnának kéne használni, hanem lepedőnek szántam, a gyerekpszichológusok tanácsát követve gyermekemre hagytam a feladat megvalósítását. Az éjszakai kényelem mégiscsak az ő kis magánélete, ha zavarja a kosz, majd kicseréli a lepedőt. De egy idő után nem bírtam tovább a szagot, és áthúztam az ágyat. Úgy látszik, nálunk nem működnek a bevált módszerek. Kedves szülöttem csak nevetett – „Köszi, Anya!” – és élte tovább vidám délutánját. „Vond ki magad egy hétre, aztán majd ők is nekiállnak!” – szól gyakran a bölcs tanács. Hát nem. A fiaim harmonikusan, vígan élnek a mindenféle kupacok között is. Én meg most, hogy kidohogtam magam, megyek, és leszedem a szárítókat.