Tombol a nyár, vagy dübörög, sokan vagyunk itthon, éljük a hosszú napokat. Hol így sikerülnek, hol úgy, próbálok ügyes és kreatív anyuka lenni, és kereteket, célokat adni a fiúknak az egybefüggő szabadságban. Ha előzőleg sikerült ebédről gondoskodnom, akkor felőlem minden lehetséges: apró kirándulásokat, vendégeskedéseket, filmezéseket iktatunk be, járunk horgászni (Jaj, csak mindenki fogjon valamit!), társasozunk, és hát ott vannak kint a minden nap szolgálatban lévő labdák. Jó időben naponta megyünk strandra, bringával vagy gyalogosan, attól függ, hogy kicsi vagy hatalmas vízi játékot viszünk magunkkal. A legfrissebb szerzemény egy aligátor, amit egészen félelmetesen élethűre gyártottak. Épp egy hete beszéltek rá a fiúk egy strandcikkes boltocskában, sok más felfújható lény közül mindenképpen ezt szerették volna megkapni. Otthon azonnal fölfújták, a mosolygó fenevad ott strázsált az ebédlőasztal mellett, azután mindenhol elterült, ahol a fiúk épp állomásoztak. Este viszont édes Áron odasomfordált hozzám, és kérte, hogy eresszük le. – Miért? – kérdezem tőle, mire ő halkan a fülembe súgja, hogy ha éjszaka pisilni megy, meg fog ijedni az aligátortól. De szerencsére másnapra újra visszatért a bátorsága, miután kitalálták a következő játékot, a görényeset. Igazi csapatjáték ez, két vakond menekül a görény elől, mert emez meg akarja enni a kis feketéket. Órákig nem láttam őket, hihetetlenül bele tudják élni magukat az állatos játékokba. Balázsunk mindeközben más vizeken evez, a Velencei-tó és a Duna habjait szeli a kajakkal. A vakáció kitörése óta alig látjuk, egészen behúzta őt a szabadság, a csapat, az edző, az egyre férfiasabbra duzzadó izmok megtapasztalása. Tényleg különleges ez a kamaszkor, meglepetésekkel, döbbenetekkel teli, minket háttérbe húzódásra késztető, és boldogító: hatalmas ajándék látni, hogy mi alakul a hajdan még félős, nyuszi kisfiúnkból. De a nyári napok közben munka is adódik bőven, amiből a fiúknak is ki kell venni a részüket, a szerintem ideális itthon töltött nyári nap délelőttjén dolgozni kell egy kicsit. Ha már a mi időnkben – sőt az azelőttiekben még inkább – így volt ez, akkor jó, ha a mai gyerek is megtanulja, hogy nyáron sem csak az a dolga, hogy pihenjen és nyaralási élményeket szerezzen. Az egyik nagy projekt nálunk mostanság a fűrészelés. Évek óta beteg az egyik diófánk, hatalmas ágakat vagyunk kénytelenek levágni róla, és ezeket a beteg ágakat kell feldolgozniuk a gyerekeknek. Persze nem minden nap csinálják ezt, de ez az egyik olyan feladat, amit nyár végéig el kell végezniük. A Pitypangba is mindig viszek magammal közülük egy segítőt: ágyruhát lehúzni, WC papírt, szappant tölteni, locsolni, füvet nyírni már befoghatók. Holnap elkezdem velük a nappalit festeni, úgy tervezem, falanként haladunk, így komplett káosz nélkül akármikor abbahagyhatjuk. Van itthon fehér festék, meg kétféle zöld, vajon mi alakul majd? Még nem tudom. Beiktattam a nappalok közepébe a csendes pihenőket is, nem titkolt célom, hogy a „végre egy kis csönd!” érzésén túl olvasmányt is vegyenek a kezükbe a fiúk. Pláne, hogy ilyenkor én is olvashatok! Igen, a felfokozott délelőttöknek köszönhetően mostanában képes vagyok arra, hogy házban tapasztalható egyre fokozottabb állapotoktól eltekintsek. Gábor eközben folyamatosan dolgozik, egy elhúzódó munka most szinte éjjel-nappal a gépéhez köti. Talán a feszült figyelmének köszönhetjük, hogy a múltkor fölfedezte Balázs – aki ekkor már napok óta nem volt itthon – óránként csipogó karóráját a körtefán. Hogy mióta volt ott az a szerencsétlen óra, és egyáltalán mit keresett a fán, nem tudjuk. De behoztuk a sokat látott szerkezetet, és vele együtt pár érett, mosolygó körtét is. Hát mostanság ilyen a vakációnk.
