Éjjel van. Ülök a tücsökciripelős teraszon, épp úgy, mint pár napja Olaszországban. Igaz, ott nem tücskök zenéltek, hanem kabócák, és csak napközben, de a nyugalmas érzés ugyanaz. Sokáig ültünk esténként odakint a sátor előtt, és miután a kicsik lefeküdtek, a nagyokkal még kártyáztunk, olvastunk, vagy “csak voltunk”. Nagyon jól esett nekik az együtt-virrasztás. Ránk fért az együttlét, Gábor extra munkaterhe az elmúlt hónapokban kissé szétdarabolta az egységünket. De nincs is jobb lehetőség a közeledésre, mint a sátor, ahol a kilenc éjszaka alatt szinte minden nap más felosztásban aludtunk. Sőt, Cincike is velünk volt, Gellért új játék kisegere – a svéd lakberendezési áruház többtízezer legyártott egere közül valószínűleg ő az az egy szerencsés, aki bejárta az európai történelem legjelentősebb helyszíneit. Volt a Szent Péter Székesegyházban, és fölgyalogolt velünk ötszázötvenegy lépcsőfokot a kupolába, hogy onnan egész Rómát megnézhesse. Jött a Pantheonba, megcsodálta a Colosseumot, a Szent Pál Katedrálist és a Lateráni Bazilikát is. Ott feküdt mellettünk, amikor a Forum Romanum egyik hűs fája alatt elővettük a Solo kártyát, de a két hosszú kártyapartit már végigaludta. Mi, a család öt legidősebb tagja igazából Gellértnek akartunk a játékos pihenővel kedveskedni, de a játék heve mindenkit elragadott. Áron szokás szerint magasra emelt hangon csalást kiáltott, amikor nem ő nyert, a nagyok kinevették (inkább kiröhögték), Gellért nyugtatni próbálta, Gábor csitította őket, és győzködte Áront, hogy ez szerencsejáték, semmit sem számít, hogy ki nyer. Én pedig azt gondoltam, hogy mennyire jó ott most nekünk. Hogy ez az, amire mindig emlékezni fogunk, hogy Róma szívében játszottunk egy forró augusztusi délután, hogy magunk előtt láttuk a kétezer éves múltat, hogy megérinthettük az akkori ember alkotását, és a régi oszlopok között egy kicsit átívelt az idő… Aztán fölébredt Cinci, és továbbindultunk. Menet közben ivókutat kerestünk, de még sokáig láttuk a Colosseumot. Gellértkémet a hős gladiátorok és az oroszlánok nem hagyták nyugodni: folyamatosan a viadalokról ábrándozott és kérdezett, és kicsit csalódott, amikor megtudta, hogy ma már nem rendeznek ilyet. Édes-édes hatéves! Hazatérve a Róma-közeli pályaudvaron visszazuhantunk a jelenbe: a kempingünkben lakó kedves francia család mellettünk parkoló autóját feltörték. A fiaink a három francia gyerekkel együtt érezték ugyanazt az érthetetlen, félelmetes, szokatlan érzést, hogy a világban ott él a gonoszság is. Gellért aznap este nagyon féltette Cincit a “rablóktól”. De mégsem győzhetett a sötétség! A tolvaj autófeltörés egy új barátság kezdetét jelentette…