Ilyenkor, nyár vége felé egészen tele vagyok élményekkel és fáradtsággal is. Idén ez különösen igaz, mert a Pitypangban minden eddiginél rövidebb turnusok, azaz gyakoribb vendégcserék voltak, már az öt napos nyaraló is hosszúnak számított. Sok-sok délelőttöt töltöttem ott takarítással, ami a melegváltásos napokon négy „segítő” gyerek társaságában csúcs izgalmas feladat. Hát augusztus végére kicsit elfogy a türelmem, pláne az extra igényekkel kapcsolatban, és fájdalmasan érint minden rendetlenül hagyott apróság. Mondjuk a homokozó mellett, a fűben, és a kerti kismotor belsejében rejtőző társasjáték-bábu! Az ilyesmire nagyon érzékeny vagyok, mert azt gondolom, hogy a nyaralóban hagyott társasjátékokkal bizalmat is adok, amit néhányan – jaj! – eldobnak a kertbe száműzött nyuszibábuval. A bábunak a doboz közelében, annak pedig az asztalon van a helye, vagy a polcon, semmiképp sem a kertben, és ha ennek megértéséhez még kicsi a gyerek, akkor az a játék még nem az ő kezébe való. Na de ez az augusztus végi állapotom a Pitypanggal kapcsolatban, általában nem ez a jellemző. Szeretek készülődni a vendégfogadásra, lelkiismeretesen és aprólékosan próbálok mindent kicsinosítani, hogy az érkezőket meggyőzzem arról, hogy ez a kisház éppen őket várta. És csodás dolog – vagy éppen természetes -, hogy a köszönésen, kulcsátadáson és a számlacserén túl a legtöbbször elindul egy különleges kapcsolat, ami lehet, hogy csak pár percig tart, de nekem minden fáradtságomat feledteti. Sokan a bizalmukkal ajándékoznak meg, és mesélnek, beavatnak, könnyeznek, kérdeznek. Fogadtam már széthulló félben lévő párokat, akiknek a Pitypang volt a vízválasztó a hogyan tovább kérdésében. Láttam mosolygósan boldog, igazán „egyben” lévő családokat, és olyanokat is, akikre onnantól kezdve sokat gondoltam, és őszintén aggódtam értük. A tizenhat éves, kislánylelkű, értelmi sérült nagylány, aki öt napig folyamatosan és zavartan a pöttyös börgéjét kereste, és a hattyúk láttán félelmében rohamot kapott, szintén mély nyomot hagyott bennem. Tátott szájjal nézték végig a fiúk azt a hölgyet, akinek legalább öt percig tartott, hogy gondosan kanyarintva, iszonyatos koncentráció közepette aláírja a nevét a bejelentőlapra – ő két gondozó és gondozott barátai társaságában egy intézetből érkezett Agárdra. Vannak, akik gyerekekkel, egy-két csomaggal, vonattal jönnek, a megbeszélt időre pikk-pakk összepakolnak, szemetet alig hagynak, de tisztaságot és rendet igen – ők vajon hogyan csinálják ezt? A csaknem öt szezon alatt jöttek már hozzánk a kutyások, a nyuszisok, a bringások, az őszölők, a strandkedvelők és a strandot kerülők, a romantikázók, a kerek szülinapot ünneplők, a koncertezők és a fesztiválozók, a kirándulók, a barátok és a rokonok. A kertben sütkéreztek a féléves hármasiker kisbaba lányok. Voltak már nálunk a lecsendesülésre vágyók, a kikapcsolódni akarók, a Velencei-tavat életükben először látók, és a Velencei-tó rajongók. És a munkások is, akiktől mindig félek egy kicsit, mert nem tudom, mit hagynak maguk után. Ó, azok a gonosz előítéletek! Pedig ők is jócskán kiveszik a részüket a vendégektől kapott élményeimből, mert jó látni az arcukon, hogy ilyen szállásban még nemigen volt részük. Viszont annyi sörösdobozt, amennyit pár nap alatt öt ilyen férfi megtermel, nem túl gyakran lehet együtt látni. Így hát a munkások indítottak el minket a környezettudatos sörösdoboz-gyűjtésben és leadásban, mert fél kukányi fémet felelőtlenségnek tartottam csak úgy kidobni. De a lelki élményeken túl ajándékot is többször kaptam már a vendégektől: a fiúk például szívesen emlékeznek vissza a nagynevű gumicukor gyárban dolgozó házaspárra, akik – miután megtudták, hogy négy gyerekünk van – távozáskor négy nagy csomag gumicukrot hagytak ott nekünk. De találtam már a Pitypang asztalán virágot, képkeretet, kedves leveleket, csokit, dísztököt, kerámiát, és illatszert is. Egy kislány palotának nevezte a Pitypangot, mások otthonos kuckónak, meg ékszerdoboznak. Vagy nyaralónak, amiből sugárzik a szeretet. Kell ennél nagyobb dicséret? Ma dél körül egy tavalyi vendégem hívott föl: – Gyere le a partra! Sütöttem nektek lángost! – Editék tavaly három nap alatt bontott lapokból fölépítettek egy faházat, hogy nyaranta ott lakhassanak, amíg  a parton büfét üzemeltetnek. Különleges szorgalmuk és egyszerűségük azóta is téma nálunk. Lementem hát ma délben, és megkaptam a selyempapírba tekert csomagot. A lángos nagyon finom volt, ilyen jól még sosem esett az ebéd.