Ezt a kérdést tette fel nekem vagy tíz éve Balázs, amikor még óvodás volt, mert a környezetvédelmi hét keretében a szelektív hulladékgyűjtésről beszéltek. Akkor még nem mondhatom, hogy túlságosan “szelektív voltam”, szerintem csak a papírt gyűjtöttük külön. De a szemetelést már akkor is nagyon utáltam, legalább annyira, mint a csúnya beszédet: egyiket sem hagyom soha szó nélkül. Például amikor a játszótéren egy férfi eldobta a zsebkendőjét – csak mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne – szóltam neki, hogy az az övé, vegye fel. Ő legyintett és lesajnálóan mosolygott. Utánakiáltottam: – Remélem, hogy a maga kertjébe fújja a szél! – De szerencsére nem álltunk meg az “utcán nem szemetelünk” szinten, Balázsom régi kérdésére azóta már igent felelnék. Fura kifejezés, de egyre tudatosabban szemetelünk, aminek talán leghitelesebb bizonyítéka az, hogy hatan hetente (micsoda szójáték!) a fekete kuka egyharmadát telítjük meg szeméttel. Ezt persze még cél tovább apasztani, de most itt tartunk. Az érem másik oldala a konyhánk, ahol két papírládában folyamatosan gyűlnek-rendetlenkednek a műanyag szemetek. Mindig rengeteg van belőlük, már csak a tejesdobozok miatt is: amióta Balázs kajakozik, napi négy liter mindig elfogy… De ez nem minden! A mosogató aljában az üveg és a fémhulladék, a pulton a nyúlnak szánt komposztos elegy sorakozik türelmesen. Addig gyűlnek és addig sorakoznak, amíg valamelyik fiú, vagy az anyuka vagy az apuka le nem viszi őket a pincébe, a még nagyobb szelektív váróterembe, ahol az előbb említett kiszelektált cuccok már zsákokba kerülnek, és várják a kukásautójukat, ami a megfelelő hulladékudvarba szállítja őket. Vagyis csak a műanyagokat és az üvegeket, mert a fémeket mi szoktuk elvinni a MÉH-be. Pár hete is voltunk ott, akkor 20+8 kg fémet adtunk le, és a befolyt összeg a fiúk pénztárcáját gazdagította. Ez egy régi megállapodás közöttünk, még akkor kezdődött, amikor az első munkások jöttek a Pitypangba, és általuk három nap alatt fél kukányi sörösdoboz “termett”. Onnantól gyűjtjük a sörösdobozt és mindenféle fémet a pincében a környezet megkönnyítése, és a fiúk zsebpénz-bővítése érdekében. Bár mi nem szeretjük a sört, két év alatt már negyven kilónyi fémdobozt összeszedtünk! Sajnos elég könnyen, mert a Pitypang kuka tartalmán túl úton-útfélen-eldobva is találni ilyet. Volt, hogy már cikinek éreztem a szemétszedésünket – mondjuk amikor a fiúk a köztéri szemetesekből szedték ki a dobozokat – közben meg tudtam, hogy ez gyakorlatilag egyáltalán nem ciki dolog, hiszen ez maga a környezettudatosság! És ebbe az életformába hitelesebb beletanulás nincs, mint a saját munka. Mert a sörösdobozokkal a gyűjtésen és tároláson kívül is jócskán adódik teendő: ki kell önteni a dobozban maradt sört, össze kell lapítani a fémet, később pedig szétválogatni mágnesezhető és nem mágnesezhető csoportokra, mert eszerint fizetnek a leadáskor. Óriási fémhegyek között megy az autónk a MÉH-ben: hihetetlenül sokféle, egykor büszke tárgy végzi ott az életét. Bár az itt tornyosodó dolgok mégis a jobb sorsúak közé tartoznak, mert reménytelibb itt rostokolni egy ideig, mint évszázadokig büdösödni a szeméttelepen a többi szerencsétlen, kiszelektálatlan cuccal együtt. Szóval a MÉH-beli fémek nem végzik az életüket, hanem éppen egy teljesen új élet előtt állnak, és várják a következő feladatukat. Milyen izgalmas! Kíváncsi lennék, vajon mi készül a halkonzerves dobozunkból és a csorba palacsintasütőnkből! Lehet, hogy éppen a ti kukoricakonzervetekkel olvasztódnak össze…