Két dolgos kéz

A sörösdobozok gyűjtésére a Pitypangban lakó munkásemberek inspiráltak – erről írtam nemrégen. És nagy csodálkozásomra – de örömömre is – ez a mondat olyan heves érzelmeket váltott ki egy régi ismerősömből, hogy megígértem neki, helyesbíteni fogok, és írok egy bejegyzést azokról az emberekről, akik a két kezükkel keresik a kenyerüket. Hiszen igazából ők mindennek az alapja, a hozzászóló szerint mégsem becsüljük meg őket eléggé. Mert a játszótér-átadáson a tervezőmérnököt méltatják, de azok, akik azt valóban építették, nincsenek jelen. És ez tényleg így van… Emlékszem az ingatag, le-lecsukló fejekre, amiket gimnazista koromban a Dunaújvárosból hazafelé tartó délutáni buszon ülve figyeltem. Ők voltak azok a munkások, akik hajnalban a 4.40-es busszal mentek a műszakba. Évekig, évtizedekig jártak ők ilyen ütemezésben, akkor keltek, amikor az emberek legnagyobb része még az igazak álmát aludta. Időszakonként látom a hetekre – a többszáz kilométerrel odébb lévő – otthonról elszakadó férfiembereket is a Pitypangban, ahogy a gondoskodó feleségek vagy anyukák útravalóit eszik a műanyag ételes dobozokból – nem könnyű élet, iszonyú nehéz kenyér. Ünnepnapokon, amikor az elfelejtett árucikkekért hipp-hopp elugrom a boltba, őszintén együttérzek a pénztárosokkal, akik télen és nyáron, hétfőn és vasárnap is ott ülnek, és csipogtatják a betérő vásárlók cuccait. Hatalmas szolgálat! Szoktátok nézni az utak menti földeket, szántókat, legelőket, gyümölcsösöket? Nekem a szorgalomról tanúskodnak. A folyamatos munkáról, a kitartásról, a nem azonnal megkeresett, óriási pénzösszegekről. A türelemről, a testi és lelki erőről, a ráhagyatkozásról, az ember eredeti hivatásáról. Séták közben szeretem figyelni a kiskerteket, azokat, amiket még nem borít tökéletes pázsit, hanem karókkal megtámogatott vetemények tarkítanak. Gábor egyik nagypapája gyakran mondta nekünk fejcsóválva, hogy a mai fiatalok már nem akarnak dolgozni, hanem befüvesítik a kertjüket, és ott henteregnek… Mi akkor ezen csak mosolyogtunk, pedig érdemes elgondolkodni rajta. De menjünk csak vissza a kétkezi munkához! A múltkor, egy családi kirándulás során hatalmas trágyadomb mellett mentünk el. A fiúk  látványos és hallható fujjogások közepette befogták az orrukat, és ócska viccekkel licitáltak egymásra. Miután csöndesebb lett a hangulat, és volt értelme megszólalnom, elmeséltem nekik, hogy azzal a trágyával emberek nagyon sokat dolgoznak, hogy az az egyik legértékesebb dolog, amit a földnek adhatunk, és hogy a talicskán trágyát toló ember olyan ritka ma, mint a fehér holló… Azt is mondtam, hogy én nagyon szeretem a trágyaszagot. Apukámra emlékeztet, aki állatorvos volt, és egy-egy ellés után ilyen illata volt a ruháinak. Leggyakrabban éjszaka hívták ki az ellésekhez, sokszor órákat töltött az állatok mellett az ólakban. Hát ilyen kétkezi munka is létezik. Igen, igen, becsüljük és szeretjük a munkásokat, és nemcsak azért, mert egyre kevesebb van belőlük, hanem mert nélkülük sehol se lennénk! Vannak pszichológusok, akik receptre írják fel a kapálást, mások szerint ez a legjobb lehetőség a meditálásra. A fizikai munkának azonnali látszatja van, közben tisztul a lélek, vagy épül, vagy rendbe rakódik. Szeretem, hogy Gábor is gyakran mesterkedik itthon, szabadidejében járdát épít, bútort készít, csatornát bádogol, lambériázik, és minden mást is csinál, amit valamiért kitalálunk. És nem is akárhogy! Én a végtelen sok házimunka mellett a pitypangos takarításban élem ki ezt a fajta lényemet. Mások után rendet rakni és megtisztítani mindent úgy, hogy a soron következő vendég megbízzon a tisztaságban, megtisztelő feladat. Akkor tényleg tudom érezni, hogy értelme van a munkámnak. És végre látszatja is.

You May Also Like

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

%d blogger ezt szereti: