Holnap jön a Mikulás, két pár cipő már az ablak alatt várakozik: a legszorgalmasabbak – és legizgatottabbak -, Áron és Gellért ma délután kitisztították és odakészítették őket. Rátenni nem tudták, mert a párkány egyelőre tele van: cserepes virág, kis tálcán száradó mentalevelek, egy hete kivasalt asztalterítő, felszerelésre váró kinti égősor, egy tál alma, Hollandiából hazahozott édesség – ó, ezt el is felejtettük megenni! –  és két kis üres papírdoboz.  Szóval a cipők csak arra várnak, hogy ezt a “pár” apróságot eltegyem, ami pedig nem kis dolog, mert erre hetek óta nem találtam helyet, késztetést, legfőképp pedig kedvet. Igen, ezek azok a fölösleges, kategóriátlan dolgok – így hívom ezt a cucctípust – amik ha nem lennének, senki nem hiányolná őket. (Jó, az almát persze megesszük, de ez már nem a mosolyogós fajta, hanem a sütibe való fonnyatag maradék…) De a kikészítésre váró cipők és a jeles alkalom miatt igenis hamarosan el fogok pakolni! Bár igazából ráérünk, mert a Mikulás hozzánk mindig csak december hatodikán este ér ide. Szerintem már gyerekkoromban is így volt ez nálunk. Soha nem is akartam, hogy előbb jöjjön, mert így tovább lehet várni a meglepetést. Emlékszem azokra a csillogó, piros zacskókra, amikben régen kaptuk az édességeket. Nem nejlonból készültek, hanem csodaszép, bordós-vöröses vastag celofánból. Valahogy mindig tömöttnek, degesznek, teljesnek éreztem a csomagot, a sztaniolpapíros szaloncukrokkal, a sosem hatalmas, de természetesen finom mikuláscsokival, a téli fagyival, a Vadász szelettel, és a Melbával. Egyszer a csomag mellett egy Neoton kazetta is volt, a Yoyo-s kiadás. A cserépkályha mellett találtuk meg az ajándékokat a szekrényen, a meleg kisszobában – Apu szobájának hívtuk ezt a helyiséget -, amikor hazaértünk az óvodai dolgozók gyerekeinek rendezett mikulásünnepségről.  Mi gyerekek ültünk a kisasztal mellett, hallgattuk a Csepregiévát, eszegettük a finomságokat, és melegedtünk a pattogó tűz mellett. Anyu a konyhában készülődött, Apu bőrpapucsa ide-oda pattogott-kattogott a kinti linóleum folyosón – mindenki egyben volt, semmi sem hiányzott. Csodás este volt, a gyerekboldogság, a biztonság és az öröm teljessége számomra. Hát ezért szeretem, ha manapság sem a hatodika reggeli rohanásban érkezik hozzánk a Mikulás, és van időnk együtt örülni a csomagoknak. Az évek során a házunk talán minden ablakában találtunk már ajándékokat, a Mikulás minden télen máshogyan gondolkodik. Vagy lehet, hogy mindig máshonnan érkezik? Nem is számít, a fő az, hogy legyen ajándék! De egy dolgot megtanultunk közösen az évek alatt: jó, ha ezen a késő délutánon nem vagyunk itthon. December hatodikán, miután Gábor végez a munkájával, rendszerint sétálni indulunk – talán így van ez, amióta megvannak a gyerekek. Amióta viszont kutyánk is van, őt is mindenképp magunkkal visszük, nehogy megzavarja, vagy esetleg megijessze a Mikulást. Ilyenkor senkit se kell nógatni, kérlelni az öltözésre, indulásra: mindannyian tapasztalatból tudjuk, hogy minél előbb indulunk, annál több ideje van a Mikulásnak az ajándékok  kipakolására. Zseblámpákkal vagy a Márton napi megmaradt lámpásokkal fölszerelkezve indulunk útnak, az év egyik legjobb családi együttléte szokott ez lenni. Edzés, tanulás  kizárva, a legfontosabb ilyenkor a mikulásváró séta. Ilyenkor csúcsul lehet beszélgetni a boldog fiúkkal, mert tényleg édesek és lelkesek, és igen, pont azt a biztonságot, gyerekboldogságot és teljességet érzem rajtuk, ami abban a meleg kisszobában volt régen. Hazafelé egyre gyorsabbak a léptek, a házba belépve a hangulat már hatalmas: sokkal nagyobb annál, amit egy kis csomag édesség normál esetben jelenthet. Bevárjuk egymást, mielőtt az ajándékot – sejtéseink szerint – rejtő szobába belépnénk. És aztán nincs más hátra: villany föl! És a csoda valahogy mindig megtörténik: tele az ablak a tizenkét cipővel, és a bennük, mellettük, rajtuk tülekedő piros csomagokkal, csillogópapíros mikuláscsokikkal, és – milyen kedves a mikulás! – az éppen aktuális keksz-kedvenceimmel. Kacagás, kiabálás, taps, csodálkozás, ó, azta, de menő, ide nézz, ezt nagyon szeretem, ezt kóstold meg… És innentől papírzörgés, eszegetés, szemetelés – igen, ezen az estén korlátok nélkül. Az eredmény rendszerint kettő-kettő: két gyerekünknek pár órán belül mindene elfogy, a másik kettő egész ádventben boldogan megél a kapott finomságokból. Nálunk, felnőtteknél sincs ez másképp: míg én számba veszem – de nem a szó szoros értelmében – a kapott finomságokat, a család feje már el is fogyasztotta a vagyona legjavát. Jól teszi! Így van ez rendjén ilyenkor, Mikulás napján.