Rossz napom volt ma: a hetek óta tornyosodó feladatok és felelősségek alatt mostanra kissé összegörnyedtem. Sehova nem akartam menni, semmit nem akartam csinálni, de otthon se volt jó. A délután sem volt egyszerű, három program között kellett egyensúlyoznunk, hogy minden gyereknek meglegyen a maga aktuális öröme, fellépése, jelenése. Ilyen előzményekkel, szedett-vedett lelkülettel, és a szokásos autós eltévedés közbeiktatásával jutottam el este – kifejezetten csak Gábor unszolására – a kápolnásnyéki kastélymesék mai, karácsonyi alkalmára. Egy kedves, barátnős találkozó mellett képzeljétek, gyönyörű ajándékot kaptam ott! Én, a mindig valamit író, a régmúlton szívesen gondolkodó, a fekete-fehér fényképeket ábrándozva és rajongva vizsgáló ember ÖLELÉST, KÉT PUSZIT, ÉS ÉLETRE SZÓLÓ BÁTORÍTÁST kaptam a nagyon szépen író, a régmúltról hitelesen mesélő, és csodásan szép fekete-fehér fényképeket felidéző NÁDASDY BORBÁLA GRÓFNŐTŐL! Ma este a Halász-kastélyban ő mesélt egy régi karácsonyról, titokzatosan kinyíló dupla szárnyas ajtóról, ami mögött kislányként a világ legszebb karácsonyfáját láthatta meg gyertyákkal, almával, házi szaloncukorral díszítve. Azt mondta, ez az 1944-es volt élete legszebb karácsonya, mert minden benne volt, amit egy kislány elképzelhet magának: ajándékmackók, titokzatos angyalszárnyféleség a függöny mögött, különleges illatok, égő gyertyák, boldog felnőttek. Akkor az egész nagycsalád együtt volt – az életben utoljára. Aztán más idők jöttek…

Hát kedves Borbála, köszönöm az ölelést és a puszit! Én sosem merészeltem volna ilyet kezdeményezni… Olyan sok minden volt benne, ami nekem fontos, olyan sok minden! Nem is tudom, hogy a karácsonyi ajándékok közé tegyem, vagy az idei évem megkoronázása legyen? Bár a jövő évi útnak induláshoz is erős vándorbot lehet belőle…

Boldog karácsonyt mindenkinek!