Tél volt. Az egyre szürkülő, egyszerűsödő, nyugalomban-állandósuló hétköznap délután a ládán ültem. Sötét, durva szövésű pokróccal volt letakarva. Lógott a lábam, nem ért le a földig, néha nekilóbáltam a láda falának, mély, komoly hangot adott. A Mama a hokedlin, a Papa a karosszékben ült. Csöndben voltunk, csak néha szóltunk, legfőképp én beszéltem. Bár én néha gondoltam rá, nekik eszükbe sem jutott, hogy villanyt kapcsoljanak, éltük a szürke hétköznappal az ő hamar múló, januári életét, néztünk ki a kicsi ablakon, láttuk a hideget, láttuk a fagyot, a pislákoló csillagokat. Aztán a kicsi fiókos szekrénnyel és az üres gyógyszeres üvegcsékkel játszottam. Az öt fiókban rendezgettem, rakosgattam ide-oda az üvegeket és a pici vattacsomókat, boltos voltam vagy patikus. Ó, ha ez a szekrényke mesélni tudna, csak egy kicsit, egy picit elmondaná a fiúknak, hogy milyen jó volt ott lenni!

Néha, de csak néha megszólalt a Papa, szívesen beszélt a háborúról. Énekelt is nekünk, és a hangja talán a barna, csíkos papíros Románc cigarettának, talán az emlékeknek köszönhetően el-elcsuklott.

Ma este indulunk a frontra, búcsúzom tőled Kiskató!

Ne félj, vigyázunk mi magunkra, velünk az Isten, Kiskató.

Elkísér csókjaid emléke, az élet szép, szeretni jó!

Patyolatfehér ágyacskádban  gondolj majd néha rám, Kiskató.

Ha vége lesz a szörnyű télnek, és újra elolvad a hó,

Meglátod, visszajövök hozzád, nagyon szeretlek Kiskató!

Ha mégis elszólít majd engem egy mennyországi behívó,

akkor se sírj, felejts el engem, légy boldog mással, Kiskató!

Sokszor énekelte ezt, apró szeme sarkából közben mosolygós könnyek csorogtak. Kampósbotjával intett, hogy menjek oda hozzá, üljek az ölébe. Vékony volt, nagyon vékony, öreg szeretettel karolt át.

Vacsora előtt kezet mostunk. A lavór egy fémvázon lakott, minden reggel friss vizet kapott, és talán délután is. Ott volt mellette a szappan, a törölköző, a víz pedig kellemes volt, mindenki napi munkája benne volt már akkor abban a vízben, vagyis csak az aprómunkák piszka, mert a nagyobbakat a kerti csapnál mosták le. „Csavard föl a villanyt, leányom!” – kérte a Mama, aztán leültünk az asztal köré. Égett a villany, vagy inkább pislákolt, mert a hullámos szélű, apró virágokkal díszített, gerendáról lógó lámpának nem a fényesség volt az értelme, hanem az, hogy lássuk, amit kell. Vacsorára zsírban sült pirítóst ettünk, fokhagymával megdörzsöltet. A sparhelten készítette el a Mama, a csutával jól megrakott sparhelten. A kukoricacsutka  sercegtette, beizzította a tüzet, a tea is hamar föl tudott forrni rajta. Meleg, citromos teát ittunk, virágos babliszt bögréből – nincs ennél finomabb vacsora. Addigra odakint koromsötét lett. Aztán hirtelen megzörgette valaki az ajtóüveget. Zörgött az üveg tényleg, még talán mozgott is, ahogy megkopogtatták: a fakazettákba egyszerű, vékony anyagokat tettek. Jöttek értem, mennem kellett haza. Pár lépés után, a kerti kisajtóból visszatekintve már csak icipici ablakrésen látszott a pislákoló konyhafény. Tél volt akkor is, épp mint most.