Szép napsütéses márciusi napra ébredtünk múlt héten, amikor reggel Gellért úgy kelt föl, hogy sántított. De nem kicsit, hanem nagyon. – Fáj a lábad? – kérdeztük tőle, de ő azt mondta, csak egy picit, biztos izomláza van. Hát kokárdájával nagy büszkén elment az oviba, de délre olyan állapotba került, hogy az óvó néni aggódó telefonálására hazahoztam. Másnap estére a kórházi gyerekügyeletig jutottunk. Édes Gellértem hős volt, a vérvételen Jakab példája lebegett előtte, őrá akart hasonlítani, készült rá, hogy ő lesz a második a testvérek közül, aki nem sír a vérvételnél. Azt tervezte, hogy majd összeszorítja a fogait – de most egymás mellett három fölső foga hiányzik, így nem ezt tette. Helyette a kezemet szorította, és elvörösödött fejjel nyugtatta a nővért, hogy csak egy kicsit fáj a szúrás. Csütörtök késő este kerekesszékkel toltam Gellértet a labirintus-szerű fehérvári kórház sötét udvarán és néptelen folyosóin. Három helyszínt kellett megkeresnem vele, nekem, aki még a saját utcánkban is képes vagyok eltévedni. Emeletek és rendelők között gurultunk, a liftekben próbáltuk kitalálni, hogy vajon hányadik emeletig menjünk. És hála Gellért gyönyörűségének, édességének, szalmakazal-szerű szőke hajának, vagy ártatlan fehér bőrének, vagy csak annak az elesett, szomorú látványnak, ahogy egy hatéves kisfiú – kezét a kanül miatt kitartva -, sápatag, álmos szemeivel mosolyogva este tízkor egy tolószékben ül, szóval hála mindennek, a félelmeim és aggódásom ellenére csodás-közeli élmény volt nekem az az este. Hogy hányszor mesélte el Gellért az este folyamán, hogy a Barca a kedvenc csapata, nem tudom, de a vizsgálatok alatt többekkel eljutott  e témához is. Dembélé neve is sokszor elhangzott – ekkor tudtam meg, hogy Messi mellett ő a kedvenc játékosa. Különös alkalom erre. Rabokat is láttunk, öt rendőrrel voltak összeláncolva – hát lehet ennél izgalmasabb várakozás egy kisfiúnak? Pár lépésre voltak tőlünk a zsúfolt váróteremben, és Gellért azon morfondírozott, hogy mitől rabló egy rabló, és miért nem simán betörőnek mondják azt, aki börtönbe kerül. És miután a következő állomásként végre bejutottunk, a traumatológiai rendelőben negyedszer is megvizsgálták Gellértet. Én tettem őt az asztalra, és én vettem le, a nadrágját sem tudta egyedül fölvenni, annyira fájt a lába. Keservemben körülnéztem: a traumatológia az a hely, ahol mindenki ugyanazokon a gondolatokon megy át. Hogy az egyik pillanatban még minden szép, a másikban meg megváltozik, és az aggódás új fajtáját ismeri meg az ember. Szóval pillantottam erre és arra. Egy idős nénivel akadt össze a szemem, aki Gellértet nézte. Nem mosolyogva, hanem rajongással nevetve, pár fogas gyönyörű nevetés volt ez, a szomszéd rendelő ajtaja nyitva maradt, onnan figyelt minket. Aztán néztem jobbra. Nem hittem a szememnek, de onnan is Gellértet nézték, az egyik fegyőr, aki a rabokat hozta! Mosolyával próbálta nyugtatni, aztán egyszer csak felénk indult. Odaguggolt a hatalmas, jóképű, kedvesarcú fiatalember a tolókocsis Gellért elé, és beszélgetni kezdtek. Sportról egyeztettek, az előző napi három legfőbb meccseredményt tárgyalták meg, és persze Dembélét újra – nem is tudom, mit szólna ez a fekete ember, ha tudná, hogy egy éjjeli kórházlátogatáson ennyiszer csillogott a neve. A fegyőr lecsatolta a derekáról a bilincset, és Gellért kezébe adta – talán sosem volt dicsőségesebb egy bilincs élete, mint akkor, amikor az a bizonyos példány egy kisfiú büszke történetei közé örökre beleköltözött. Éjjel volt már, mire hazaértünk, a három napos ünnepre való tekintettel nem fogtak bent minket a kórházban. Csípőízületi gyulladás a diagnózis, ma van a hatodik nap, hogy Gellért fekszik. Még nyolcat biztosan ágyban kell töltenie, mert egyelőre nem javult az állapota. Nils Holgersson, természetfilmek, társasjáték, feladatos könyvek – ezek vannak most az ő kis napjaiban. Nekünk meg minden más eltörpül a vágy mellett, hogy Gellért újra egészséges legyen.