Tegnap elbicikliztem Sárához a temetőbe. A sírt akartam tavasziasra szépíteni, ilyenkor szoktuk egynyári virágokkal beültetni. Meg is vettem a tizenöt tövet, takarítottam, gereblyéztem, ültettem, locsoltam, és közben jól éreztem magam. Olyan jól, ahogy ritkán érzi magát az ember. Az agárdi temető varázsos, madárfüttyös, girbegurba fákkal teli, a Nádasdyak hatalmas síremlékével megkoronázott körkörösen bejárható csodakert. Igaz, hogy sírok lakják, de éppen ezért sétára, elcsendesülésre nagyon alkalmas. Persze igazából minden temető ilyen… Sára a domb tövében kapott helyet annak idején, ott, ahol a borostyán még éppen nem uralkodik, ahol az őszi avar még ilyenkor, tavasszal is színes, és az aljnövényzet tudja, hogy temetőben nem illik túlburjánzani. Miközben gereblyéztem, a szomszédos fán egy harkály dolgozott: büszkén és határozottan ütötte-verte a kis piros sapkás fejét a fa kérgéhez, biztos látta, hogy nagy a baj, hogy sürgősen el kell távolítania a hívatlan betolakodókat az öreg fáról. Élt és zengett a temető más része is, visítottak, kerregtek, csipogtak, burukkoltak a madarak, mindenféle irányból jött a tavaszi boldogság hirdetése, hogy párt talált, vagy tojást költ, vagy fiókát nevel, vagy csak éppen egy gyönyörű kukacot fogott a madársereg sok-sok tagja.

Mindig késünk a temetőből, nem megyünk olyan gyakran, ahogy az öreg nénik szoktak. Biztos vagyok benne, hogy a temetőjárást nem kisgyerekes családoknak találták ki, a sírok gondozásához nyugalom, idő, rendszeresség és egy kicsit szomorkás, beletörődő lélek kell – ezekből nekünk egyik sincs még meg. Sosem sírunk ott, hiszen általában sokan vagyunk, a fiúk ugyanúgy zizegnek, hangoskodnak, nevetgélnek is – hát miért is ne tennék? Ez a gyerekek dolga. Ötletelnek, hogyan lenne hatékonyabb az ültetés, vizet hordanak – lehetőleg minél többet -, és soha nem ér véget a gyertyagyújtásért folyó verseny. Imádkozunk is, kézenfogva, együtt, és mindig előjön egy-egy újabb kérdés, hogy hogyan történt mindez akkor, hogyan tudtuk meg, hogy Sára beteg, mikor halt meg, hol van most, mekkora lenne éppen, melyik szobában lakna. Sára a fiúknak egy fénykép, egy történet, egy anyával és apával régen történt közös szomorúság, egy elképzelhetetlen lánytestvér, egy látogatni való temetői sír, és talán a bizonyosság, hogy van élet a földön túl is.

Gyönyörű lett a sír, apró fehér és rózsaszín virágok díszítik. És a sírkő, amire a friss gyászunkban azt írattuk: “Miért sírtok? Nem látjátok, hogy igazán boldog vagyok?”

Igazi boldogság? Micsoda erő, micsoda bizonyosság! És mennyire igaz ez a mondat a Húsvétra is: “Miért sírtok? Nem látjátok, hogy igazán boldog vagyok?”!Érdekes, még sosem gondoltam erre. Pedig hitvallás ez a javából. Sáráé, és a miénk is. Áldott Húsvétot kívánok!