Vattacukor a kék bódéból

Vannak tökéletes napok. Nem gyakran, de előfordul, hogy a gyerekek nem mennek sehova, nekünk, felnőtteknek nem kell dogoznunk, így minden adott ahhoz, hogy jól érezzük magunkat együtt. A tegnap ilyen volt. Bár előző este még nem tudtuk, mit kezdünk az érettségi szünetes, szabadságos nappal, de hála az internetnek, Gábor késő este rátalált a számunkra tökéletes programra: Rumini a Pesti Magyar Színházban. Öten már láttuk pár éve az előadást, de Gellért akkor még kicsi volt, most pedig épp hatalmas Rumini rajongó, így megszavaztuk: a kedvéért – vagy a sajátunkért – újra nézzük a darabot! (A www.maesteszinhaz.hu oldalon az utolsó pillanatos jegyek fél áron kaphatók, szeretjük az ilyen lehetőségeket.) Megvolt tehát a fő program, már csak köré kellett rendezni a kellemes és hasznos kiegészítőket. A nap folyamán cipőt és csinos szelektív hulladékgyűjtőt vásároltunk – a konyhában szemétdombként éktelenkedő szelektív sziget eltüntetésére -, ebédeltünk, színházaztunk, aztán a Hősök terén uzsonnáztunk. A fiúk ötlete nyomán vízi biciklit béreltünk a Városligeti tónál. A négyfős járműre sikerült mind a hatunknak fölszállni, ezután már csak az egyensúlyozás maradt – eredeti és átvitt értelemben is: a béke és az „igazság” érdekében folyamatosan átrendeződött a csapat a bicikli egyes kulcsfontosságú részei között. Ide-oda járkáltak a fiúk, kellett, hogy mindenki ugyanannyit kormányozhasson és pedálozhasson is. Biológiai órájuk most nagyon pontosan működött, közben az „ez nem ér!”, „ez nem igazság”, „ez csalás” kezdetű mondatokkal zargattuk – vagy szórakoztattuk – a körülöttünk úszkáló récéket. Az sem számított, hogy Áronnak, pláne Gellértnek kinyújtózva kell feküdnie ahhoz, hogy elérje a hajtanivalót – ami a nagyoknak jár, az a kicsiknek is jár. Az időnk lejártával továbbsétáltunk, a Ligetben kedves kis kerekes asztalon vattacukrot árultak. De van az a helyzet, amikor nemet mond az ember, bármilyen kívánatos is a portéka. Az ezer forintos cukorár gyerekenként nekem ilyen. Nem, nem vagyok hajlandó négyezer forintot adni egy öt perces vattacukrozásért.

Nagymamám, a Mami évtizedekig tekerte-sodorta a vattacukrot. Először búcsúkba kezdtek járni a szürke fémlavórral, aztán nyári munka lett a vattázás. Mami májustól szeptemberig minden nap a kis kék bódéban állt, és mosolyogva szolgálta ki az édességre vágyó strandolókat. A világoskék bódé hatszög alakú, kerekeken álló vasházikó volt az agárdi strand közepén. A teteje hófehéren világított, osztott ablakai tiszták voltak, hogy az ellenőrzés mindig rendben találja őket. Mami volt a vattacukros néni: tarkóján megkötött kendőjével, fehér köpenyében, magas szárú, hosszan fűzött, elöl és hátul nyitott, apró szellőző-lyukacskákkal teli cipőjében. A strand Mariska nénije volt ő, aki kora reggeltől sötétedésig mindig a parton volt. Ki sem jött a pavilonból, csak akkor, amikor délben ebédet vittünk neki. Sok-sok vattacukrot ettünk akkoriban, rózsaszínt, sárgát, kéket, és ha valamiért nem tudtunk hozzá menni, akkor este cukros zacskóban hozta haza nekünk Mami az összepréselt vattacsomókat. Miután besötétedett, a kicsi nyaralóban ötvenesével begurigáztuk a sok egy- és kétforintost, az ötven,- húsz- és tízfilléreseket. Különleges illata volt együtt a sok megizzadt pénzérmének, és ügyesnek kellett lenni ahhoz, hogy egyben maradjon az ötvendarabos fémhenger. A halmok aztán írólapból tépkedett csomagolásba kerültek, a hengerek oldalát aprócska pénzragasztóval rögzítettük, és tollal címletenként megjelöltük őket. Milyen könnyűek voltak a filléres gurtnik, és milyen nehezek a sárgabarna kétforintosok! De mindegyik darab fontos volt, másnap már várták őket a postán. Fémhálós bevásárlókosárban utaztak az Ősz utcán át az ezüst szarvasig a pénzhengerek, néha-néha összekocogtak a visszaváltásra szánt befőttesüvegekkel. Mamit pedig az első strandolók már újra ott találták a zöld terület közepén köpenyben, kendőben, kényelmes cipőjében, hurkapálcát pörgetve. Talán ezért zavart annyira, amikor a hatalmas, unott férfi kisköpeny, kendő és mosoly nélkül odavágta, hogy ezer forint a vattacukor.

Hazatérve még épp elértük a BL meccset. A családban Gellértkém az egyetlen igazi Barca szurkoló, de ezen a meccsen mindenki más is a Barcának szurkolt. Négy góllal úgysem nyerhet az ellenfél – gondoltuk, biztos a kedvenc döntőbe jutása… Hát mégis megtörtént, amire senki sem számított, a Liverpool csodát produkált. Szerencsére Gellértkém már az első félidő kezdő perceiben elaludt, így a világon talán ő volt az egyetlen, aki a boldog, döntős Barcáról álmodott az éjszaka.

You May Also Like

8 Comments

  1. Napfény, strand, vattacukor, igazán irigylésre méltó, édes gyerekkori nyarak jutottak neked, Erika. És a nagymamád milyen csinos, fiatal volt!

  2. Nagyon szeretem az írásaidat! Tartalmasak, mindnek értékes a mondanivalója… Hálásan köszönjük, hogy megosztod velünk! : )

Hozzászólás a(z) Ildikó bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

%d blogger ezt szereti: