Régóta szerettük volna megmutatni a gyerekeknek Erdélyt, így amikor a Pápa idén télen bejelentette, hogy ellátogat Csíksomlyóra, azonnal szállást foglaltunk. Tudtuk, hogy a tanév vége előtt három héttel nem lesz egyszerű a hiányzásokat pótolni, de a kedves-csodás tanár, zenetanár és óvó néni gárdánk mindent elnézett nekünk: megértették a hiányzást, átrendezték a vizsgákat, és Gellértkém ballagási felkészülését is átütemezték a kedvünkért.

Estére értünk Csíkcsicsóba, és azonnal éreztük, hogy jobb helyet nem találhattunk volna. Julianna néni fogadott minket két kisunokájával, aztán sorra érkeztek haza a háziak, mind munkából. Gábor bácsi, a család legidősebb tagja a tehenektől jött, Levente, a fiatal apuka a mezőről érkezett, Cecília, a csinos feleség a városi szépségszalonban volt műszakban. Innentől kezdve minden este összetalálkoztunk mi, tizenketten: az egyszerű csicsói udvar a hosszú, végtelen történetek helyszíne lett. Nekünk a nyugalmat, az időtlenséget és egy kicsit a gyerekkorunkat adta vissza a Győrpál család otthona, a fiúknak a soha nem tapasztalt természet-közeliséget. Napjaikat a fejések és a kisboci reggeli és esti szoptatása keretezte, a keményre koptatott földes udvaron a kirándulások után pedig jól lehetett a dekázást gyakorolni. A kicsik már kora reggel lent voltak, és Gábor bácsit nézték munka közben. Jártunk vele a legelőről hazatérő tehenek fogadásán is a faluszélen, és láttuk, ahogy mindegyik állat a maga kapujában megáll anélkül, hogy bárki figyelmeztetné. Gábor bácsival meglátogattuk a pásztorokat, az igazi, egyszerű embereket, akik egész nap – és egész éjjel – a legelőn őrzik a teheneket, akik a medvéktől, farkasoktól kell, hogy megóvják a csordát, akiknek nem számít, hogy fúj a szél vagy zuhog az eső, mindenkor az esztenán a helyük. Jártunk a hatgyerekes családnál, ahol a fiatal szülők egyike sem tud írni és olvasni, a gyerekeik kutyával és kecskével játszanak, és pőrén szaladgálnak az udvaron – ha „fölülről” nézném őket, azt hinném, harminc-ötven évvel ezelőtt járunk. Máskor is éreztem ezt, azt gondoltam, újra gyerek vagyok, mert a házaknál háziállatok élnek, a mezőkön kapálnak az emberek, a lovak patkói vígan kopognak végig a falu utcáin a megrakott szekereikkel, és a falu temploma a kedd esti misén csordulásig van hívő emberekkel. – Szent Antal kilencedet végzünk, azért vagyunk ennyien – magyarázta Cecília, közben én bólogattam, de tudtam, hogy nálunk maximum főünnepeken vagyunk ilyen sokan a templomban.

Erdélyben még gyalogolnak az emberek. Mi is sokat mentünk, például föl Kissomlyó hegyére, kétszer is. A Pápalátogatás előtt három nappal már javában folytak az előkészületek, városszerte hegesztették a csatornafedeleket, állították a megfigyelőket a sarkokra, festették a kopott kerítéseket, sürögtek-forogtak a biztonságiak mindenütt. Míg a többiek szentelt vizet csapoltak a ferencesek kis irodájában, én egy olasz forgatócsoportot igazítottam útba a kegytárgyboltos hölgy instruckciói alapján. Közben Gellértkémet próbáltam meggyőzni arról, hogy nem biztos, hogy szüksége van egy pápás vászonzsebkendőre. Aznap a Kissomlyó oldalában tízóraiztunk. A magaslatról beláttuk az egész tájat, a síkságot és a hegyeket, számoltuk a templomokat és a tornyokat. Egészen messzire elsütött a nap, olyan messzire, hogy harapni lehetett a boldogságot. Azt éreztem, hogy valószínűtlen az egész, hogy mi ott vagyunk. Hogy rajtunk kívül sehol egy turista, hiszen mindenki iskolában van, és éppen dolgozatot ír, meg dolgozik, és még nincsen itt a szezon. Mit is keresünk mi négy fiúval a világ egyik legszebb és legszomorúbb – vagy legállhatatosabb és legbátrabb – hegyoldalában, a csíksomlyói csodatévő szűzanya lábának érintése után alig egy órával? Hogy jutottunk mi ide hatan, ezekkel az aranyos embereimmel, az édes, koszos, rihegő, hegyről leguruló gyerekeimmel, és a kedves-kedves férjemmel? Gáborommal, akivel mi ketten ilyen csodás perceket tudunk megteremetni? Boldog voltam, hogy megint együtt élünk át olyan különleges élményeket, amik mind a hatunk lelkében ott maradnak, nagyon sokáig. Persze, Áronnak akkor, ott lehet, hogy a krumplis ropi volt a legnagyobb öröme, amire napok óta fájt a foga, és a hegyoldalban végre kibonthatta… De talán a kéttornyú templomra is emlékezni fog, és az érzésre, hogy menő dolog Erdélyben lenni – a medvéktől való folyamatos félelme ellenére is.

Három nappal később, a pápa érkezése napján hajnali fél ötkor énekszóra ébredtem. – Magyarországról, édes hazánkról, ne felejtkezzél el szegény magyarokról! – a csíkcsicsói zarándokcsoport épp a házunk előtt haladt el, hogy hat órás gyaloglással elérjenek Csíksomlyóra. Hihetetlen volt a derengő tudatnak ez a férfihangokkal teli, kora hajnali hanggyönyörűség. Nem tudtam visszaaludni, végig a székelyek jártak az eszemben, akik évtizedek óta rendületlenül és rendíthetetlenül éneklik a magyarok régi himnuszát. Délelőtt már mi is ott voltunk, több tízezer zarándokkal együtt zuhogó esőben meneteltünk. Nincs az az esőkabát és vízhatlan cipő, ami négy órás szembe esőzést szárazon kibír, legalábbis a mi felszerelésünk fél óra után átázott. Mire a hegyre felértünk, mindannyian térdig sárosak voltunk, mindenünk vízben állt, és vacogva fáztunk. Gellértkém lila szájjal és hófehérre dermedt bőrrel remegte, hogy ő szeretne az autóhoz menni. Pápa ide – pápa oda, ő fázik, és nem akar itt lenni tovább. Áron is feladta a harcot, így úgy döntöttünk, hogy a hosszadalmas ideút, és a különleges vendég ellenére Gábor a két kicsivel visszaindul a város szélére, az autóhoz. Végül is csak egy újabb négyórányi gyaloglás… Miután elbúcsúztunk, mi a nagyokkal a hegytetőn maradtunk, és megvártuk, hogy a mise végeztével két méterről integethessünk a pápának. Egészen jó pápalátási statisztikát tudhatunk magunkénak: a tavalyi római találkozásunk óta nem telt el egy év, és megint egészen közelről láthattuk Ferenc pápát – valamiért nagy boldogság ez nekem.

A munka becsülete, csavaros észjárás, folyamatos, kedves élcelődés és nevetés, ízes, gyönyörű beszéd. Frappáns kifejezések, amik nálunk sose voltak, vagy rég kikoptak. Házi túró, pirospaprikás szalonna, puffasztott tojás, padlizsánkrém, húsos-májas, túrós puliszka. Közvetlenség – nálunk sosem tapasztalt módon -, hosszú, falusi esték, valósan megmaradt emberi kapcsolatok, a föld és az állatok értéke, és a bizalom, hogy jókor fog esni az eső. Értetlenség, amiért a sok munkával megtermelt tejet fillérekért veszik át. Hit, zsigerekbe épülve, és még utolsókban meglévő rend, rendszer az első kapavágástól a túró elkészültéig. A meredek hegyi bobpálya, az ezeréves határ, a sóbarlang és a Békás-szoros mellett a szállásadóinknak köszönhetően ezeket a ma már ritka kincseket mutathattuk meg a gyerekeknek. Jó kis nyárkezdet! És hű de nagy átmenet volt ehhez képest a másnapi visszaérkezésünk! De erről majd egy kicsit később adok hírt… Szép napokat!