Piros szánkó

Elteltek az ünnepek. Lázasan készülődtünk, és lázasan ünnepeltünk – sajnos a szó szoros értelmében. Még sosem éltünk át ilyet, én szerintem egész életemben nem voltam beteg karácsonykor, most három napig fel sem tudtam kelni, ahhoz is gyenge voltam, hogy az éppen köhögő gyereknek teát főzzek. De nem szaporítom tovább az szót az unalmas kórképekkel, a lényeg, hogy idén karácsony előtt, közben és után is mi folyamatosan lázban égtünk. Szerencsére (?) mindenki máskor, mindenki máshogyan átvészelve, de a huszonnegyedike este kivételével – amikor csak Balázs feküdt a fa mellett – nem volt igazi, közös karácsonyi ünnepség. De ennek is megvan a maga helye a családi emléktárban, ebből is csak egy mosolygós sztori lesz később, amikor majd szóba kerül.

Megvolt a szilveszter is, aznap ebédkor megírtuk a szokásos “Mi történt velünk az elmúlt évben?” listánkat – hát ismét egészen színes, már-már fölfoghatatlanul aktív évet zártunk. De hatan vagyunk, hatféle élettel, hát örüljünk, hogy mindenki nyüzsög egy kicsit a maga területén. Most, ahogy kinézek az ablakon, látom az aranyosan szállingózó hópelyheket, amik valamiért nem tudják, hogy nem érdemes esniük, mert a földet érést követően azonnal el fognak olvadni… De gyönyörűek, csillogóak, hát essenek csak! Legutóbbi hó-barátaik nagy örömünkre egészen tegnapig elborították az utcát, fehéren átlátszó, tömött jéggé változtak, amin a fiúk nagy örömére lábbal és biciklivel is nagyokat lehetett csúszkálni. Egyik délután éppen két órán keresztül hokiztak a házunk előtt. Kivitték a kiskapukat meg a hokiütőket, és az utcai lámpa fényénél lökték egymásnak a gólokat (már ha a hokiban is így hívják a találatot). Én a konyhaablakból, palacsintasütés közben figyeltem és füleltem a csodás hangulatot – a sötét utcán, váltakozva három-négy-öt pufikabátos gyerek csúszkált és kiabált a dermesztő hidegben. Nem fáradtak el, nem fájt nekik az esés, és nem unták meg a folyamatos ide-oda egyensúlyozást… Hű, most még jobban esik a hó! Most arra is gondolok – és sosem akarom elfelejteni ezt a képet -, ahogy a múlt héten Gellértet húztam szánkón az oviba. Tele volt a fejem a homloküreg gyulladással, az elmaradt házimunkákkal, az előttünk álló háromprogramos szombat kiagyalásával – kivitelezhetetlen két szülőként három helyszínen ott lenni -, közben minden lépésnél egyensúlyoznom kellett, hogy el ne essek. Aztán egyszer a morgó-mogorva-összehúzott szemöldökös keserűségemben valamiért hátranéztem. Az én édes Gellértem ott ült fülig érő szájjal mosolyogva a szánkón, és minden porcikájával a telet élvezte. A pillanatot, a havat, a csúszkálást, a hideget. Örült annak, hogy anya húzza, annak, hogy a szeretett ovijába megy, és annak is, hogy az éppen ügyeletes alvóállata is vele szánkózik. Édes kis lötyögő tejfogai virítottak a szürkeségben, az arca piros volt, pont olyan, amilyennek egy boldog kisfiúnak lennie kell. Közben a piros szánkó kis utasával egy picit másfelé is kanyarodott: visszaemlékezett azokra a harminc évvel ezelőtti telekre, amikor még velem csúszott le a mezőfalvi játszótér buckájáról, és a házunk melletti emelkedőről…

Kedves Olvasóim, Ti, akik időtöket adjátok azért, hogy elolvassátok a bejegyzéseimet! Köszönöm az eddigi visszajelzéseket, megerősítéseket, a követőnek való feliratkozásokat, nagyon jól esik, hogy ennyien olvastok. Szép napot, és boldog, egészséges új évet kívánok Nektek!

You May Also Like

6 Comments

  1. Erika, nagyon tetszik! Erőt ad a reggeli oviba-szánkózáshoz… 🙂
    Potyog a könnyem… 🙂 (Lehet, hogy öregszem?) Puszil: Kata

  2. Milyen jó észrevenni a fáradtságos pillanatokban a csodát !!!! Bár gyakran utólag sikerül csak sajnos. Gyönyörüen lejegyzett gondolatok. Már most örülök a következö bejegyzésnek.

  3. Betegség ide, vagy oda, egy jó családban nem marad a karácsony értelmetlen ünnep sohasem.

Hozzászólás a(z) Schury Èva bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

%d blogger ezt szereti: