Lista a szívedbe

Sokat gondolkodom, mit oszthatok meg Veletek, és mit kellene magamban tartanom. Legszívesebben folyamatosan írnék, leírnék mindent, ami velünk történik, ami bennem dolgozik, amit szeretnék, ha majd harminc év múlva a fiúk is hasznosíthatnának. De sokszor ott a gát, hogy vajon ki olvassa, mit gondol, és hogy néz ki a világ számára a bejegyzésem. El kell döntenem, hogy bátor vagyok-e, és igazán akarom-e, hogy a gondolataim életre keljenek. Minden színezés, számolgatás, széppé-vetítés, “tökéletescsalád”-ra festés nélkül.

Igen, szeretném. Mostantól írok, örömömre és vágyam szerint értéket és kevésbé értékeset, sokat adót vagy csak éppen csak valamiért nekem jelentőset. Szeretettel, tiszta szívvel és az írással töltött boldogságommal.

Hát rögtön elő is veszem az egyik vesszőparipámat, a jelenben való gyönyörködést. Vagyis az erre való törekvést. A nagymamámhoz hasonlóan hajlamos vagyok a múlton töprengeni, azt magamban idézgetni, ami pedig sokszor vezet a “milyen jó volt akkor!” gondolathoz. Épp ma nézegettem az ükszüleimről egy fényképet. A Bajszos Papa és a Messzi Mama egy napsütéses nyári kertben állnak, a pince mellett, a gyümölcsfa előtt vasárnapi ruhájukban büszkén, fessen, dolgavégezetten, elégedetten. Szívesen, nagyon szívesen odarepülnék közéjük legalább egy percre, hogy elmondjam nekik, ki vagyok, hogy élünk, mi történt azóta, hogy ők elmentek. Aztán visszajönnék a jelenbe, hogy észrevegyem, hogy milyen jó MOST is. De idő kell ehhez: az, hogy megengedjem magamnak, hogy ne mindig az éppen aktuális feladatot végezzem. Érdemes néha kiszökni a hétköznapokból, mert visszatérve gyönyörű a látvány!

Schaffer Erzsébet egyik könyvét olvastam nemrégiben. Hol vagy? – kérdezi a címben a férjétől, az elmúlt vagy eltelt időtől, a boldogságtól, a régen nehéznek hitt, de mostanra átértékelődött sűrű gyerekes hétköznapoktól. A fényképen egy fiatal család szerepel kesze-kusza kisgyerek-sereggel: ölben ülnek, háton másznak, eszegetnek, csipegetnek – a nyári mezőn félmeztelenül nem a fényképészre mosolyognak, éppen csak odahuppantak ők öten egy pillanatra, hogy aztán hipp-hopp továbbszaladhassanak. De gyönyörű fénykép lett a pillanatból, és emlék, bizonyíték, hogy az összevissza, sietős jelen csodás.  “Hol a boldogság mostanában? Azt hiszem, itt. Akkor. És most is, ha erre a képre és a képen rájuk nézek. Ezek még az ősidők. Az ősboldogidők. De ezt akkor még nem tudtuk. Csak éltük a hétfőket, keddeket, vasárnapokat. Sietve, ráérve, három kisgyerekkel, gondokkal, boldogan. És néha elégedetlenül. Éltük ezt a nyári délutánt. …”  Most öt percet szeretnék tőled kérni, Kedves Olvasó. Azt kérem tőled, hogy gondold át, mi az az öt dolog, amit a jelen kapcsán megköszönnél a Jó Istennek. Amit tíz év múlva is emlegetni fogsz, ami miatt úgy gondolsz majd vissza erre az időszakra, hogy “de jó is volt akkor!”. Ezt a listát tedd jó mélyre a szívedbe, hogy a nehezebb időszakokban elő tudd majd venni. Mint egy naptárt, vagy egy naplót. Apropó. Most kíváncsiságból elővettem a tavalyi naptárunkat. Egy évvel ezelőtt március 4-én a Mátrában lelkigyakorlatoztunk és szánkóztunk tíz másik házaspárral együtt. De jó volt akkor, ott! Igen, de milyen jó most, itt! Mindjárt érkeznek haza sorban a fiúk. Verstanulás, német szavak, házi feladatok sorra, időre uzsonna, fehér ingek vasalása, cipőkeresés, aztán Fehérváron testvérkoncert a három nagynak. Gitár, cselló, hegedű hangverseny, Gellérttel leszünk mi a közönség. Szép program, de pattra kiszámolva az időnk. A naptárban – az emlékeinkben – csak testvérkoncert fog szerepelni, a hozzá kapcsolódó idő- és parkolási stressz nem. És el fognak készülni a fényképek a büszke előadókról. Mert igazából ez a lényeg, és nem az, hogy iparkodnunk kellett, és hogy gyűlölöm az éppen méretes fehér ingeket keresgélni. Ez mellékes, felejteni való apróság. Hát szép napot Nektek!

 

You May Also Like

6 Comments

  1. Szerintem nagyon nehéz megélni a “most”-ot. Ha éppen sikerül, azt csak utólag érzem. Amikor összejön, akkor épp azt nem veszi észre az ember, hogy “most megélem a mostot”.
    A fényképek elkészülnek, azokat én úgy szoktam dédelgetni, mint a gyűjtött kincseket.

Hozzászólás a(z) erika bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

%d blogger ezt szereti: