Olyan sok kedves hozzászólást kaptunk Gellért betegségével kapcsolatban, köszönjük szépen az aggódásotokat! Talán éppen ezeknek köszönhető, hogy a 13 napos fekvés után a tegnapi vizsgálaton az orvos megállapította, hogy elmúlt a gyulladás! Gellért most már sétálhat és biciklizhet, bár a focira és a futkározásra még várnia kell egy hónapot. De olyan jó, hogy ő annak örül, amit már csinálhat, és nem azon szomorkodik, hogy a közös meccseken még mindig csak bíró lehet! A rendelőből kijőve megtette az első lépéseit, immár egészségesen, tizenhárom nap után egyedül, szabadon – micsoda érzés! Én különlegesen napsugarasnak láttam a világot, élveztem a szellőt, és mindennél jobban szerettem Gellértet. Boldogan beszélgettünk: Gellért valamiért kifejtette például, hogy milyen jó annak, akinek szívrohama van, és a közelben lakik, mert nem kell olyan sokat utaznia a kórházig… Aztán a szabadságunk teljes érzésével megírtuk a jó híreket sok-sok aggódó telefonnak, elemeztük a rosszul parkoló autókat, és kitaláltuk, hogy hazafelé megállunk a boltban, és akármit választhat, mert annyira ügyes beteg volt. Miután már az úton kifundálta, mihez kezdjen a választás lehetőségével, a boltban céltudatosan a gyümölcsöspult felé vette az irányt. A gránátalma mellett döntött az édes, hiába soroltam fel mindenféle finomságot, amiből bármelyiket választhatná… Hazaérve a gyógyulás örömére egész délelőtt kertészkedtünk. Az pici földdarabon hagymát és salátát vetettünk, és az epret ültettük át. Édes segítség volt, kitartó és alapos, közben Csoki kutya is velünk volt, neki magyarázta Gellért, hova nem szabad lépni. Délután a nagy boldogságában az utcán, biciklin várta a többieket – hogy mutassa, hogy már ezt is lehet -, aztán a testvérekkel együtt megették a gránátalmát. Persze a nagyok méltatlankodtak, nem értették, hogy választhatott Gellért egy darab gránátalmát, pedig bármit megvehetett volna magának… De Gellértkénk – ötünkkel ellentétben – ha süti, csoki, és gyümölcs között kell választani, egyértelműen a gyümölcsöt kéri. Hát nagy öröm és büszkeség volt neki a gránátalma, és a nap további része is. Lassú üzemmódban, de egész délután kint volt, olyan volt ez a nap neki, mint egy újrafelfedezés. Amíg teregettem, ő az utcán traktorozott, és olyan soká nem jött vissza, hogy már nyugtalankodni kezdtem, el sem tudtam képzelni, hogy ezen a kis távon hol marad el ilyen sokáig. Ahogy kinéztem, láttam, hogy az út szélén áll, és babrál valamivel. Aztán amikor tíz perc múlva megint kinéztem, ötven méterrel odébb ugyanezt csinálta. Amikor végeztem a teregetéssel, elé mentem, ő pedig nagy boldogan újságolta, hogy szemetet szedett a házak előtt. Csikkeket talált, egy csomót, meg más apró eldobott, koszos holmikat, és ezt mind a traktor tartályába gyűjtötte össze. – Ugye milyen ügyes vagyok, Anya? – kérdezte, és én legszívesebben össze-vissza öleltem és pusziltam volna, de láttam rajta, hogy ő most nem ezt szeretné, hanem azt, hogy elemezzük együtt a szemetelést, a környezetvédelmet, így hát ezt tettük hazafelé. Aztán megcsináltuk a kórházban vásárolt kivágós tengeri állatok következő darabját, a barna, kövér halat, befejeztük a betegség elején elkezdett feladatos könyvet, és meghajtogatta papírból a bálnát, ahogyan pár napja tanulta. Én meg mindjárt összecsukom a konyhában két hete felállított kerti nyugágyat, amiben napközben feküdt a kis betegünk. Már nincs rá szükség idebent. Annyira boldog vagyok!